http://www.parokia.hu/hir/mutat/5935/
2014. október 14., kedd - Fekete Zsuzsa
Mit üzen a szenvedés?
Mi a szenvedés? Büntetés vagy Isten tisztító munkája rajtunk? Vajon megváltoztatja gondolkodásunkat egy váratlanul jött betegség? Sípos Ete Álmos református lelkipásztorral beszélgettünk.
Szakadó esőben fékezek a tápiószelei háznál. Nem csupán interjúra, hanem beteglátogatóba érkezem Sípos Ete Álmoshoz. A hetvenhét éves lelkipásztor hosszabb ideje küzd súlyos betegséggel, beszélgetésünk idején éppen túl egy műtéten és várakozva a következő operációra. Megnyugszom, amikor mosolyogva, személyesen üdvözöl a tornácon. Rögvest biztosít arról, hogy nem fárasztja a látogatás, és feleségével közösen invitál egy teára. Jó néhány kilót leadott mióta nem láttam, ám élénk tekintetében nyoma sincs csüggedésnek.
Az volt a tervem, hogy portrét készítek vele, a református egyház egyik meghatározó alakjával. A lelkésszel, aki sosem rejti véka alá véleményét egyházi közéleti kérdésekben, és akkor sem hallgat, amikor a többség lapít. Markáns véleményére mindenki figyel, ha egyetért vele, ha nem. Egyszerűen számít, amit mond. Nem udvariassági kérdésnek szánom, amikor hogyléte felől érdeklődöm, várom, hogy meséljen az elmúlt időszakról. Szokatlan nyíltsággal beszél az állapotáról, a kórházban töltött hosszú hetekről, a szenvedéséről és a tanulságokról. Már vagy fél órája beszélgetünk, a portréba bele sem fogtunk, de egyáltalán nem bánom. Amit a betegségről, szenvedésről mesél, sokak számára adhat fontos felismeréseket, válaszokat. Mondatai kérdéseket is szülnek, vajon mit üzen a szenvedés?
„Mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti”
Akit szeret az Úr, megdorgálja azt - hozza az igét a Zsidókhoz írt levélből, és kérés nélkül magyarázza is.
- A betegségem egyik új felismerése volt, hogy a hívők szenvedése is annak egyik jele, hogy Isten gyermekei vagyunk. A szenvedés nem büntetés, hanem Isten tisztító munkája az életünkben. Tehát az istenfiúság egyik megerősítője a bennünk lakó Szentlélek, a másik megerősítő jel pedig a szenvedés.
Amikor egy anya megszüli a gyerekét, egészséges, boldog életet kíván neki. Senki nem akar szenvedni. Nem gondolja, hogy riasztó, hogy szenvedésre ítél Isten, ha szeret? Kinek kell ilyen szeretet?
Ezt a kérdést többféleképpen lehet megközelíteni. Tessék mondani, hol ígéri a Biblia, hogy a hívők életében minden happy, nagyszerű és sikeres lesz? Kálvin azt tanítja, hogy a hívők keresztjével, vagyis a szenvedésével Isten arra akar bennünket késztetni, hogy a mennyei haza után vágyakozzunk. Nagyon bele tudunk ragadni ebbe a világba, mintha örökké itt élnénk, pedig nincs itt maradandó városunk. Isten arra emlékeztet a szenvedéssel, hogy nem ez a végleges hazánk. Mi, lelkészek is sokszor abba a hibába esünk, hogy lótunk-futunk, elfoglaltak vagyunk, nincs időnk semmire. Úgy teszünk, mintha képesek lennénk valami maradandó dolgot alkotni akár a magunk számára, akár a remélt elismerésért. Tudomásul kell venni azonban, hogy Isten máshová készít minket.
Mi az értelme akkor a földi életnek? Nem vágyakozhatunk folyamatosan a mennyei hazába, hiszen valamiért ide születtünk, és itt is helyt kell állnunk.
A földi élet értelme Isten dicsőségére élni. Azaz keresni és megélni Isten személyes életemmel kapcsolatos akaratát, ahogy ezt maga az Úr Jézus is mondta és olvasható a János evangéliuma 17. fejezetében: „Én megdicsőítettelek Téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amit rám bíztál.”
Megváltoztatta a gondolkodását a súlyos betegség? Van, amit másként gondol, mint korábban?
Azt látom, hogy több empátiával és megértéssel kellett volna közelednem beteg emberekhez. Fiatal lelkész koromban volt egy öreg gondnok bácsink, akiktől ha megkérdeztem, hogy van, hogy érzi magát, mindig azt válaszolta: „tiszteletes úr, jól vagyok, mert legfőbb dolog a jó egészség!” Az üdvösség fontosabb - gondoltam, és magamban elítéltem az öreget, hogy miért nem érdekli semmi más az egészségén kívül. Mára rájöttem, hogy sok igazság volt abban, amit mondott, mert az egészség nagy ajándéka Istennek. Nem szabad tehát a hívő embernek elfogultnak lenni.
Mire gondol?
Hetvenhét éves elmúltam, lényegében mostanáig egészséges voltam, és mindent meg tudtam csinálni, amit csak akartam. Aztán jött egy nagy próbatétel a betegséggel, és megtámadott az a gondolat, hogy méltánytalan, hogy ilyen nagy bajba kerültem. Az ember ugyanis nehezen viseli el a szenvedést. A betegség miatt én is megfeledkeztem arról, hogy hetvenhét évig minden jó volt, és inkább ezért kellene hálát adnom. Isten felé nem szabad méltatlankodni. Akik Istent szeretik, minden a javukra van, bizonyára így van ez a betegséggel is. Nehéz dolog elfogadni, hogy át kell menni ezeken a fájdalmas nyavalyákon. Most mégis azt várom, hogy milyen áldás jön még ebből ki.
Ritka, hogy valaki így át tud fordítani egy rossz dolgot jóra… Írt egyszer egy könyvet, amelyben azt kérdezi, hogy haragszik az Isten? Mit gondol, haragszik?
A hívőre biztos, hogy nem haragszik Isten, a hitetlenségre annál inkább. De az biztos, hogy a hívőt nem bünteti.
De a szenvedést megélhetjük büntetésként?! Nem arról van szó, hogy most csak játszunk a szavakkal? Mert az érzés ugyanaz: nagyon fáj valahol, rossz nekem, beteg vagyok, és nem tudom folytatni a korábbi tevékenységeimet.
Szerintem inkább csak az a kérdés, hogyan viselem el mindezt. Abba szinte bele lehet dilizni, hogy kilenc hétig feküdtem a kórházban fájdalmak között, beszűkülve. Azt azonban nagy kegyelemnek tartom, amit megtapasztaltam, hogy Isten ezek között a nehéz körülmények között is türelmet adott. Amikor szenvedtem, valóban, ténylegesen szenvedtem, jajongtam is, de nem volt bennem lázadás. Isten erőt adott, hogy elhordozzam mindezt. Ezért mondom, nem mindegy hogyan állok a szenvedéshez. Eszembe jut erről egy történet. Elmondjam?
Persze…
Volt egy nagyon kedves idősebb testvérünk, Mák Pál. Érdekes ember volt. Fiatalon kapott egy csípőízületi gyulladást és nem tudtak vele mit kezdeni, deréktól lefelé lebénult. Öngyilkosságon törte a fejét, mert az elfekvős kórházban azt látta, hogy van, aki már négy hete gipszágyban fekszik. Azt gondolta, hogy képtelenség kibírni négy hétig gipszben, akkor inkább jöjjön a halál. Végül nem négy hétig, hanem négy évig feküdt gipszágyban, mégsem gyógyult meg. Velorex kocsival tudott közlekedni, közben elvégezte a diakónusképzőt és jött-ment az országban a lelkészek között. Szívesen látogatott betegeket, és talán ez volt az egyik legszebb szolgálata, hiszen maga is betegséggel küzdött, és erőt tudott adni a csüggedőknek. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de valahogy szent légkör vette körül. Egyszer aztán Jászkarajenő környékén elsodorta egy teherautó, és ő egyébként is béna ember lévén magatehetetlenül feküdt az árokban, míg rátaláltak. A baleset után valahogy kikupálták a kórházban, és akkor azt kérdeztem tőle, hogyan magyarázza a balesetét, vajon miért történt ez vele? Máig nem felejtem el, amit felelt. „Tudod, nagyon szomorú vagyok, hogy ennyire hűtlen szolgája vagyok az Úrnak, hogy ilyen eszközökkel kell megtisztítania engem. Így figyelmeztetett engem, hogy vegyem még komolyabban az Úr követését és a megszentelt életet.” Látja, így is fel lehet fogni egy szerencsétlenséget. Bennem is hasonló gondolatok forognak: engem is tisztogat az Úr. Istennek ez fontos célja.
Ezt komolyan így gondolja?
Igen. Isten azért próbál formálni, terelgetni bennünket, mert szeret. Az erőforrásom az értem is szenvedett és feltámadott Krisztus személyébe vetett hit, ami már annyi mindenen keresztülsegített.
Fekete Zsuzsa
Lábnyomok
Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton.
Jelenetek villantak fel az életéből.
Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát.
Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek.
Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:
- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel.
De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható.
Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?
Az Úr így felelt:
- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak.
Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek
A sziget
Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott .
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh, Szeretet!- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt- mondta a Tudás.
- Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!
forrás: ismeretlen
"Nem az számít mekkora nagy dolgot teszel, hanem mennyi szeretettel." /Teréz anya/
„Gondoskodjatok róla, hogy akivel találkoztok, mind boldogabb legyen a veletek való együttlét után, mint amilyen előtte volt.” /Teréz anya/
„A golgotai kereszt az a gerenda, amelyen az élet hajótöröttjei a földi lét hullámverésén át a mennyei partra menekülnek.”
„Ahol az értelem csak a szenvedés fellegét látja, ott a hit az ígéret szivárványát szemléli.”(Spurgeon)
„Mikor mi még csak a nagypénteket láttuk, Isten már akkor a húsvétot látta, s csak azért mutatta nekünk előbb az árnyékot, hogy előkészítsen a fényre.” (Ravasz László)
Kitárt karok
Szeretni csak kitárt karral lehet. Ha karunkat összefonjuk, rá fogunk döbbenni, hogy már csak önmagunkat öleljük."(Leo F.Buscaglia)
A szeretetet nem lehet megölni
A szeretetet nem lehet megölni! Egy testet keresztre lehet feszíteni, de Istent, aki a Szeretet, nem lehet megölni. Az újra és újra testet ölt. Általunk, általad, általam, az újra és újra megjelenik valahol, mert a Jézusi szeretet az megölhetetlen. A Szeretetbe nem lehet szöget verni, csak a tenyerünkbe, a szívünkbe lehet, de a szeretet él. Mindent túlél! Micsoda titkot hirdet Pál, amikor azt mondja, hogy a szeretet örökre megmarad! Legnagyobb a hit, remény, szeretet, és megmarad a szeretet. Belőlünk annyi marad meg, amennyi bennünk a jézusi szeretet." (Gyökössy Endre)